A kutatók előtt nemrég megnyitott moszkvai levéltárak a XX. század történelmének sokkal pontosabb megismerését teszik lehetővé. Hatalmas iratanyag halmozódott fel az 1929-ben Sztálin utasítására átszervezett levéltári rendszerben. A szemlézett könyv szerzői közül Elena Aga-Rossi az Aquilai Egyetem Modernkori Történelem Tanszékén oktat történelmet. (Eddig megjelent könyvei: L’Italia nella sconfitta. ESI, 1985., Gli Stati Uniti e le origini della guerra fredda. Il Mulino, 1984., Una nazione allo sbando. L’armistizio italiano del settembre 1943. Il Mulino, 1993.) A társszerző Victor Zaslavsky, a római LUISS-on oktat történelmi szociológiát. (Legutóbbi munkája: Storia del sistema sovietico. NIS 1995. Szintén az Il Mulino publikálta az Il consenso organizzato. 1984. és a Dopo l’Unione Sovietica. 1991. című munkáit.) A két történész a köztársasági Olaszország egyik legvitatottabb témájának, az Olasz Kommunista Párt (PCI) és a Szovjetunió, a II. világháború és az azt követő, Sztálin haláláig terjedő időszakra vonatkozó kapcsolatának a feltárására tettek kísérletet ebben a könyvben.

A nyolc fejezetből álló monográfia az eddig megjelent, a témával kapcsolatos, bőséges irodalmon kívül három levéltár, az orosz föderáció elnöki levéltára (Gorbacsov idejében szervezték meg, és Sztálin valamint a Szovjetunió Kommunista Pártja anyagait őrzi.), az SZKP központi levéltára, és legfőképpen a külügyi levéltár dokumentumait dolgozza fel. A könyv értékét növeli a függelékben szereplő, jóllehet eddig már publikált három eredeti dokumentum (Thorez és Sztálin 1944. november 19-ei megbeszélésének jegyzőkönyve; Sztálin és Pietro Secchia 1947. december 14-ei tárgyalásának jegyzőkönyve valamint Palmiro Togliatti olasz pártfőtitkár 1951. január 4-én Sztálinhoz intézett levele) is. A tárgyalt időszakban végig Mihail Kosztiljev volt a Szovjetunió olaszországi nagykövete. Az ő diplomáciai levelezésének a feldolgozása jelent igazi újdonságot. A sztálini rendszer nagyköveteiről elmondható, hogy nem volt döntési szabadságuk. Feladatuk lényegében az adott országról a lehető legtöbb információ összegyűjtése volt. Az ország általános gazdasági, politikai, társadalmi helyzetéről az úgynevezett “politikai levelek” számoltak be, a legapróbb részletekig, rendszeres időközönként.

A PCI és Moszkva kapcsolatrendszere meglehetősen összetett volt, mégis alapvetően három részre tagolható. 1) A nevelő, mozgósító, toborzó munkájában az olaszok viszonylagos szabadságot élveztek. 2) A többi olaszországi párttal való kapcsolat alakítását Moszkva szintén a PCI-re bízta. Különösen igaz ez az 1944 és 1947 közötti időszakra, amikor a helyzet kényes volta miatt sokat adtak az olasz viszonyokat jól ismerő és tökéletesen elvhű Togliatti véleményére. 3) A külpolitika területén viszont csak a központi koncepció érvényesülhetett. Ám a sztálinista rendszer jellegéből adódóan, ezen a területen is lehetőség nyílott bizonyos manőverezésre. Ugyanis a moszkvai vezetésnek nem volt mindig világosan kidolgozott koncepciója, így Sztálin az állandó rendszer-kontroll érdekében döntései előtt lehetőséget adott a különböző vélemények ütköztetésére.

Az első fejezetben a sztálinista Szovjetunió és a nemzetközi kommunista mozgalom kapcsolatát vizsgálja a szerzőpáros. Nagy hangsúlyt helyeznek arra a kettősségre, amely a világháború kitörésétől a Szovjetunió megtámadásáig jellemezte a nyugati kommunista pártokat. Ekkoriban igyekeztek nemzeti pártként megjelenni, miközben szolgaian engedelmeskedtek Moszkva akaratának. Sztálin a hitleri Németország hódító politikája ellen nem akart küzdeni, mert abban a Nagy-Britannia és Franciaország által megtestesített kapitalista rendszer bukásának a lehetőségét látta. Ezért ebben az időszakban a nyugati kommunistáknak szóló utasításaiban megtiltotta a náciellenes politikát. A keleti hadjárat megindulásával a nyugati kommunisták fellélegezhettek, mert az amúgy sem túl népszerű pártok a nemzeti érdekek ellen szóló politikával teljesen elszigetelődtek volna. Így már nyíltan harcolhattak a hitleri rendszer ellen a Szovjetunió megmentésért.

A háború befejezéséhez közeledve, a befolyási övezetekért folyó osztozkodásban Sztálin Itáliát “váltópénznek” szánta – derül ki az olasz kormány oroszországi megbízottjának, Pietro Quaroninak a jelentéséből. Ezért tartózkodott az olasz belpolitikába való beavatkozástól. A tartós európai berendezkedés kialakítására törekedett, és Olaszországban csak távoli lehetőséget látott. A kapcsolatok két szinten alakultak: a Badoglio-kormánnyal, illetve az olasz kommunista párttal történő kapcsolattartás szintjén. Az utóbbit szándékosan elhanyagolták, a nyugati hatalmak gyanakvásának elkerülése végett. Az úgynevezett “salernói fordulattal” kapcsolatban a szerzők cáfolják a főleg kommunista történetírás által elfogadott koncepciót, hogy az Togliatti önálló döntése lett volna. Az újonnan feltárt dokumentumok fényében megállapítható, hogy a Badoglio-kormány elismerése egyértelműen Moszkva kívánsága volt. A CLN (Nemzeti Felszabadító Bizottság) 1944. januári, Bariban megtartott gyűlésén a kompromittálódott monarchista Badoglio-kormány helyett széles rétegeket képviselő, demokratikus kormányt kívántak létrehozni. Az SZKP KB-ban a külföldi kommunista pártokkal foglalkozó Dimitrov, illetve Togliatti úgy gondolták, hogy a CLN állásfoglalása miatt az olasz kommunisták is kénytelenek lesznek a kormánnyal szemben állást foglalni. Ezért Togliatti javaslatot tett Sztálinnak egy alternatív kormány létrehozására. Sztálin viszont, nem sokkal Togliatti hazaindulása után, 1944. március 1-jén visszautasította a javaslatot, mert igazolni akarta magát a nyugati hatalmak előtt. Az olasz kommunista vezető tekintélyét jelezte viszont, hogy a többséggel szemben érvényesíteni tudta az akaratát. A taktika bevált, hiszen a “fordulattal” a kommunista párt befolyása jelentősen megnőtt.

A Moszkvából érkező utasításokból valamint a Thorez–Sztálin megbeszélésnek az említett függelékben olvasható jegyzőkönyvéből kiderül, hogy ugyanazt a koncepciót dolgozták ki Olaszországra és Franciaországra vonatkozóan. Stabil kormányt kell létrehozni erős hadsereggel, amelyekben meg kell szerezni a döntő befolyást. Így Nagy-Britannia befolyása kevésbé érvényesülhet. Ehhez mindenekelőtt politikai szövetségeseket kell szerezni, és a baloldalon a vezetést átvenni. Széles szociális programot kell hirdetni a parlamenti helyek megszerzéséért. A fiatalok esetében kerülni kell azokat a jelszavakat, amelyek elijeszthetik őket. Sztálin leginkább attól tartott, hogy egy korai baloldali fegyveres megmozdulás mindent elronthat. A Szovjetunió túl gyenge volt a háború után egy komolyabb konfliktus vállalásához.

A könyv egyik újdonsága a Kosztiljev és Moszkva, valamint a szovjet diplomata és Togliattiék között lezajlott információcsere. A Togliattival foglalkozó eddigi munkák azt sugallták, hogy az olasz kommunista vezető tagadta volna a kétpólusú világ kialakulásának szükségszerűségét, holott a dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy tökéletesen tisztában volt Európa kettészakadásának az elkerülhetetlenségével. Alapvetően elégedettek voltak a politikai erőviszonyokkal, de nagyon súlyos tényezőként említették az angol–amerikai csapatok jelenlétét. A legreakciósabb politikai szereplőnek a Vatikánt tekintették.

A PCI az 1943 és 1945 közötti időszakban igazi tömegpárttá nőtte ki magát. A siker oka a Szovjetuniónak a nácizmus elleni háborúban játszott meghatározó szerepe, valamint a kommunisták által meghirdetett szociális program volt. Fontos volt ebben az időszakban az a gyakorlati szempont is, hogy az adott pártból a választók milyen személyes hasznot tudtak húzni, például munkahelyek szerzésében. Az elvonuló szövetséges csapatok pedig javarészt a CLN kezébe adták át a fontos politikai pozíciókat. A korábbi gyakorlattól eltérően a PCI a taglétszámának növelése érdekében nem vette figyelembe a politikai múltat. A siker kulcsa viszont az a tény volt, hogy az ellenállási mozgalomban az olasz kommunisták vezető szerepet játszottak. A szerzők kiemelnek egy nagyon érdekes mozzanatot ezzel kapcsolatban. A későbbi választások érdekében a kommunisták élen jártak a partizánmozgalommal kapcsolatos mitoszkeltésben is. A háború végeztével a partizán fegyverek leadása nem mindenhol ment végbe, esetenként elrejtették őket, pedig a leszerelés fontosságára a moszkvai vezetés többször felhívta a figyelmet. Tartottak egy korai baloldali fordulattól. A partizánok jelentős része nem tudott beilleszkedni a társadalomba a harcok befejeztével. Sokan a zűrzavaros időszakot személyes bosszúra használták fel. Komoly visszaélésekre került sor. Ennek káros hatása megmutatkozott az 1946. márciusi önkormányzati választásokon. A partizánok vezetése alatt lévő északi városokban a PCI messze elmaradt a kereszténydemokraták és a szocialisták mögött, míg Délen, ahol az emberek a partizánok jó hírét őrizték meg emlékezetükben, győzelmeket arattak.

A haladó közép- és kispolgárok szavazatainak megszerzése érdekében Togliatti az Akciópárt (Partito d’Azione) Ferruccio Parri vezette szárnyával szeretett volna szövetkezni. A jobboldali-populista Uomo Qualunque-vel kapcsolatban a PCI vezetője tartózkodó magatartást tanúsított, amit a szovjet vezetés hibának tartott. Szerintük ezzel elmulasztotta a kispolgárság megnyerését. Togliatti hamar felismerte, hogy legkomolyabb politikai ellenfele a Kereszténydemokrata Párt, az élén Alcide De Gasperivel. Igyekezett kiismerni a párt belső erőviszonyait. Kapcsolatot keresett a párt baloldali ellenzékét vezető Giuseppe Dossettivel.

A trieszti kérdés kapcsán ismét csak a nemzeti érdekek és a moszkvai akarat közötti ellentét nehézségével kellett az olasz kommunistáknak megküzdenie. A jugoszláv kommunista pártot vezető Tito fontosságának tudatában Triesztet és Isztriát követelte. A Szovjetunió az előretolt bástya szerepét szánta Jugoszláviának. Adria Hebrang és Arszo Jovanovics 1945 januárjában Sztálinnál járt. Az összes szomszédos országgal szemben területi követelésekkel lépettek fel. Ezek közül a moszkvai vezetés egyedül az Olaszországgal szembeni követeléseket fogadta el gondolkozás nélkül. Tito és Togliatti 1946. novemberi belgrádi találkozója főbb vonalakban eddig is ismert volt, de hiányoztak az eredeti dokumentumok. Togliatti Triesztért cserében Goriziát – a párizsi konferencia által már Olaszországnak ígért várost – ajánlotta fel Titónak, aki beleegyezett a cserébe. A várakozásokkal ellentétben azonban ezzel nem sikerült az olasz közvéleményt megnyugtatni. A sajtó hevesen támadta Togliattit amiért “eltékozolt” egy olasz várost. A kérdést végül a városba bevonuló jugoszlávok lépése elleni nyugati tiltakozás, illetve még inkább a később Sztálin és Tito közötti szakítás oldotta meg az olaszok javára.

A gazdasági kérdések kapcsán a Marshall-terv olasz fogadtatását és az elmaradt olasz–szovjet gazdasági egyezményt vizsgálták meg a szerzők. Togliatti a szovjet gazdasági modellhez való közelítés legjobb eszközének az állami tulajdon maximalizálását gondolta. Helyzetének megerősítésére viszont az orosz gazdasági segítség elengedhetetlen lett volna. A tárgyalások ebben a témában sorra zátonyra futottak. A már említett Secchia–Sztálin megbeszélésen is előkerült a kérdés. Sztálin ígéretet tett orosz megrendelésekre, amelyek majd csökkentik a munkanélküliséget Itáliában. A gazdasági kapcsolatok kiépítésének elsősorban az lett volna a célja, hogy ellensúlyozza a Marshall-terv hatását. Mindez természetesen hatott az 1948-as választásokra, amely – jóllehet Sztálin 600 000 dollárral támogatta – messze nem a várt eredményt hozta. A további pénzügyi támogatásokkal kapcsolatos dokumentumok még továbbra is feltárásra várnak.

A sokak szerint elmulasztott fegyveres felkeléssel kapcsolatban egyértelműen Togliatti szerepét kell hangsúlyozni. A moszkvai utasításoknak megfelelően és saját véleménye szerint is elhibázott lépés lett volna egy ilyen jellegű lépés. A kérdésnek magyar vonatkozása is van. Rákosi Mátyás 1948. márciusi 22-ei levelében tájékoztatta a szovjeteket arról, hogy tudomása van a PCI-ben a fegyveres felkelésről folyó vitáról. A magyar kommunista vezető felajánlotta fegyveres segítségét, az osztrák kommunistákkal egyeztetve, egy esetleges észak-itáliai hatalomátvétel érdekében.

Az Olasz Kommunista Pártnak a zárszóban kifejtett jelentősége szempontjából a szerzők leginkább azt tartják fontosnak, hogy a párt által terjesztett gondolatok fontos alternatívát jelentettek és jelentenek mind a mai napig az amerikanizmussal szemben.

Aga-Rossi és Zaslavsky munkája mindenképpen figyelmes tanulmányozásra érdemes. Az olasz kiadásokra nem mindig jellemző, rendkívül precíz jegyzetek a fejezetek végén további fontos elemzéseket tartalmaznak. A könyv világos szerkesztése és nyelvezete a témában kevésbé járatos olvasóknak is hasznos lehet. A könyv értékét növeli az esztétikus kivitel.

Elena Aga-Rossi–Victor Zaslavsky: Togliatti e Stalin; II PCI e la politica estera staliniana negli archivi di Mosca (Toglatti és Sztálin. Az OKP és a sztálini külpolitika a moszkvai archívumokban), Societŕ editrice Il Mulino, Bologna, 1997.